Madi: ”Ami még soha nem volt„

MADI ART PERIODICAL No. 3.

Madi: ”Ami még soha nem volt„ (IT)
Írta: Angelo Calabrese

Az ideológiák iránti érdeklődés fellendülésének éveiben kezdtem jobban odafigyelni arra a művészetre, amely, miután levetette magáról a dolgok referenciális elemeit, önmaga mértékévé vált, s határozottan kommunikálni akart.

A kutatás meglepően sokrétű volt: az optikai hatás pszicho-érzéki feszültségétől, a hajlékony ritmusoktól az egymást keresztező vibrációkig, a térdinamikus vonzástól a fenomenológiai zavarig. Ezért miközben a közös front a nyílt vita szorgalmazása volt, a kritikai evidenciát megakadályozták azok a szerepek és „makacs” egyezmények, hogy megtartsuk a kellő távolságot.

Ily módon azok a mozgalmak, amelyek rengeteg mindent ígértek, elvesztették karizmatikus erejüket és identifikációs elemeiket: egyszerűen szétestek; a szereplők, különösen ha már volt némi hírnevük, arra koncentráltak, hogy megbízható közegekben szerezzenek maguknak ismertséget és – ezzel összefüggően – piacot. Aki az 50-es évek végétől a 70-es évek végének „kimerülő” provokációiig követte a nemzetköziségre törekvő művészeti mozgalmak eseményeit, felismeri azokat a nehézségeket, amelyekbe azok az esztéták ütköztek, akiknek a kommunikáció, a szakemberek, a közönség és az intézményesség egymással ellentmondásos közegeiben kellett szembenézniük az igaz valósággal. Súlyos vétség, anatéma, megbocsáthatatlan bűn volt a kutatást és nem a terméket támogatni az egyébként is nehéz kulturális folyamatokban, különösen akkor, ha az az ember terének esztétikai rendezésére, a művész szerepének meghatározására, a tömegkommunikáció eszközeinek felhasználási lehetőségeire vonatkozott: eleve meggátolták, hogy el lehessen jutni azokhoz, akik birtokában voltak a kommunikációs technikáknak.

Rendkívül fontosnak tartom mindezt előrebocsátani, amikor a Madiról és a Madi jövőre nyitott vitalitásáról kell beszélnem. Ismert és elismert a szerzőség, az alapítási szándékok, a tekintélyes csatlakozások, az örömteli együttműködésekben megélt hűség, a menekülések (amit az idetartozók gyakran tagadnak), miért kellene tehát bizonygatni mindezt?

Szívesebben hangsúlyozom a mozgalom jelentőségét az esztétikai kommunikáció közvetítésében, ahol az invenció oka és szabadsága megvalósul, s egyben értelmet ad a művészi munkában való folyamatos emancipációnak. Nehéz vállalkozás egy interdiszciplináris szervezetben mozgásba hozni kutatást, kommunikációt és esztétikai tervezést: úgy negyedszázaddal ezelőtt, amikor a viták a leghevesebbek voltak, a Le Arti című nápolyi lap szerkesztősége úgy vélte, azok közé tartozunk, akik telibe találták a problémát: a társadalom fejlődése során megfosztotta a művészt a korábbi helyzetétől, elvette a funkcióját, meglett volna nélküle. Még a virágzás korszakaiban is, amikor a festészet mágikus erejével a megbízó vagy a hatalom kívánta kommunikációt segítette, akkor is elutasította, hogy a gyors, erőszakosan meggyőző tömegkommunikáció kívánságát figyelembe véve a valóságot mindenképpen szépnek és értelmezhetőnek mutassa be. A gyanakvás nélküli időszakokban a Le Arti, a Documenti Oggi, az Art News, valamint más újságok, mint a Service, a Gazzettino di Napoli vagy az Il Domani hasábjain ismét vitát indítottunk a tömegkommunikációs eszközök által közvetített információkról, amelyek óriási áradatban lepik el a kielégített és megzavart felhasználókat.

Paradox módon éppen az válik nyitottabbá a művészet megnyugtató üzenetei iránt, aki ki van téve a pszicho-percepciós, tudatalatti, fennkölt, a mindennapi túlélés frenetikus ritmusáig fokozott információáradatnak, hiszen ezek az üzenetek plasztikusan vagy festészetileg történeti hűséggel bírnak.

Az értelmetlen dinamizmus szereplői még mindig fizetnek a statikus sémákért, a régi idők valóságtól távoli meséiért. Az új évezred kezdetén egyre nagyobb a távolság a Művészet és közvetlen művelője között.

A „poszt” irányzatok művészi kommunikációja részekre bomlott, egyirányúvá, piacfüggővé vált, legalább annyira, mint az újraértékelt avantgárd mozgalmak, a befelé forduló, hermetikus-szimbolikus, allegorikus, metaforikus, individualista és a történelemtől, a mostani és itteni életünktől idegen sematizmusok.

Ahelyett, hogy a Villa Campolieto-i MADI-seregszemléről, az időben egymástól távol eső két momentum találkozásáról beszélnék, azon veszem magam észre, hogy régi idők szavait használom, pedig mindkét momentum azt hirdeti, hogy a jövőben a fejlődő emberiség tulajdonságait racionálisan, babonák és fanatizmusok nélkül kell értelmeznünk, s az ember abban reménykedik, hogy végre emberi mivoltában jelenhessen meg.

Nem változott volna tehát semmi 1974 óta, a XXVIII. Milánói Biennálé óta, Davide Boriani és Gabriele De Vecchi kiáltványa óta? Minden megváltozott, kirügyeztek a régi fatönkök, csak még hozzátevődik, hogy felejtünk, s bizonyítás nélkül elfogadunk dolgokat, és egyáltalán nem érdeklődünk okaik iránt. Amikor beleszerettem a konstruktivista, konkretista és kinetikus-vizualisztikus absztrakciókba, a társadalmi felismerések és mozgalmak időszakát éltük: mindent tagadtunk, majd újra istenítettünk, jól megfogalmazott ideológiák csaptak össze, s ennek érdekében a művészet hiperexpresszív, mikro-mega-makro léptékű volt, még a tudomány és a technológia eszközeit is felhasználta.

A szerkezetnek és a percepció tisztaságának kutatása közvetlen ösztönző hatást fejtett ki, nem számítottak a korábbi korlátok, s ezért ott, ahol mindenki azon igyekezett, hogy meghatározásokat fogalmazzon meg, volt egy tér, amely bizonyossá tette, hogy nem létezik a definíció.

Íme az egyik ok, amiért megszerelmesedtem: láttam, hogy növekszik a percepciós képesség, izgatott a fantasztikumban való részvétel, abban a tudatban, hogy a mű nem önmagában esztétikus, hogy a tudományos szigor áthatja a művészetet, hogy a műélvezetben tetten érhető maga az alkotás mindazzal a lehetőséggel, hogy kitöréseket, kutatásokat, egyéni cselekvéseket is meg lehet valósítani benne a gazdagabbá tétel érdekében.

Ezeknek az aktív változtatásoknak az értelme egy tagadhatatlan igazságból fakad: a percepcióban mindig és kezdettől fogva jelen volt a geometria szabálya mint formálható információ, mint a változtatásaimnak az alapja, s ez a geometriai szabályosság nem igényelt válaszokat, hanem csak örömteli lehetőségeket adott arra, hogy egyre tágabbá válhasson.

Íme, ez a vonzóereje annak a vizualitásnak, amely (Dantéval szólva: dolgozott bennem, s ezzel megváltoztatott engem is) igazi folyamatot jelentett, amely lehetővé tette számomra, hogy a vizuális rácsodálkozás állapotába kerüljek. Közben nem tagadhattam a szabályos dinamizmus hihetetlen erejét sem.

Az évek múlásával rájöttem, a Madi művészet segít abban, hogy szuggesztív emlékművet állítsunk az emberi észnek, ugyanis az állandó kutatásra ösztönző folyamatos kreativitás összességét-összekapcsolását kívánja meg. Olykor nehezen ismerem fel a Madit, pedig úgy érzem, hogy rátaláltam olyan dolgokban, mint a struktúrák belsejében végbemenő traumatikus törések, a drámát eredményező geometria, a paratudományos topológiák, az aritmikus ritmusok, a metaracionalizmus, az érzelmek kitöréseként ható volumetrikus ellenpontozások. Szívesen gondolnám azt, hogy a vizuális modulátorok és a belső történésekké rendelhető események a Madi és az optical határterületére tartoznak, amelyeket valóban „belső eseményekként” kell értelmezni.

Carmelo Arden Quin megérzése olyan gondolatot feltételez, amely testté válik: ez a test önmagát jelenti, nem mást, s éppen ezért mindig új, éppen ezért az üzenet időtálló, mint minden létező dolog, ami megmarad a jövő számára.

Azt sem gondolom, hogy az a Madi művész, aki csak a harmóniához és az eseményhez hű, amit abban a történésben realizál, amelyet egy geometriai gondolattal fokozatosan nyomatékossá tesz, valamilyen módon bekapcsolódhat a teoretikus művészek csoportjába: mert a mű aktív percepciót és nem agytornát igényel.

A Mozgalom érdemének ismerem el viszont azt, hogy elfogad egy megdönthetetlen gondolatot: az élet szabály és vágyakozás. Létezni annyit jelent, mint valamit megérteni.

Ez azt jelenti, hogy nem vetjük alá magunkat az ösztönöknek, hanem felállunk a meghatározatlanba történt esésből.

Miután az élet szabály és vágyakozás, a művet, amely fokozatosan megfogalmazza a valóságot, áthatja a tudományos szabályosság és a különféle percepció aszerint, hogy mi benne az elsődleges.

A geometriai szigor és a kitörési lehetőség lehetővé tesznek egy olyan elementáris, ártatlan vizuális rácsodálkozást, amellyel fel lehet fogni a nem-tudom-mit is, amely jól megfogalmazható a flexibilis struktúrákban, a virtuális geometriákban, amelyek „ab ovo ” mindig is őrzik azt a racionális magot, amelyből kirepülnek, hogy az emberben képzeletté váljanak, s majd az emberi képzelet révén racionális szigorban és alkotó szabadságban öltsenek testet. Fontos a művész szerepe a tárgynélküli kromoplaszticizmusban, mint ahogyan minden újrafelfedezett poligonális formában. A művész tudja, az a feladata, hogy felfoghatóvá rendelje a valóság fejlődését.

A szabályt a fantázia tölti meg élettel, ami rendezett térbeliségben történik: ezért párosulhat a szigor líraisággal, ezért nem mond ellent a rend a szabadságnak, ezért valósulhat meg a kitűzött program a lehetőség láttán, jöhet létre a kutatás, amelynek gyökerei a megszokásban rejlenek, és innen kell elindítani a kifejlesztését.

Igen jelentős dolog, hogy ilyen nagy az érdeklődés a Madi iránt, amely akadályok nélkül halad a kutatásaiban és folyamatos térhódításával koherens módon úgy mutatkozik, mint valami támpont az új ezred küszöbén, amely kétértelműnek és eklektikusnak látszik.

A művészetnek ez a kalandja, amely racionalitást hirdet a percepció terén és összeköti a távolságot az ösztönző körülmény és a kifejezési tapasztalat között, valami olyat kínál, ami még soha nem volt. A Madi szinkronban van a maximális változásokkal terhes mai korunkkal. Valóban, olyan műalkotásokat nyújt, amelyeknek erőssége a terv tisztasága, s a térben érvényesülnek, amelynek a folyamatosságát hangsúlyozzák.

A Madi tehát olyan tényező, amelyet nem szabad alulértékelni: az élet, a szabály és a vágyaink megfelelő, kellemes, pozitívan kreatív kifejezést érdemelnek.

Éljen soká a Madi!

(Fordította Ordasi Zsuzsa)