Szimmetria Budapest






























LINE – VONAL

A Szimmetria Fesztivál 2009 grafikai kiállítása a B55-Kortárs Művészeti Galériában
(a megnyitó szerkesztett változata)

Körbesétáltam a tárlaton, és úgy látom, a kiállítás a kémiáról szól. Annak is talán a legalapvetőbb kérdéséről, arról, ami szinte az alapja mindannak, amit fizikus, vegyész, csillagász a természetről gondolni képes.
Azon már régóta és sokat gondolkoztak az emberek (már azok, akiknek az ilyesmi gondot jelent), hogy hogyan épül fel, miből is áll a bennünket körülvevő világ. Egyszerű, jól érthető választ kerestek – mégse hihető, hogy ne lenne valami rendező elv és szigorú szabály ebben a nehezen áttekinthető világban. Csak van valami, ami absztrahálható ennyi zavaró konkrétumból! A görögök legalább is így remélték; más népeknek mintha más lett volna a gondjuk – választ találni azokra se lehetett könnyű. Az antik válasz egyszerre (majdnem egyszerre) kétféle is volt. Az egyik szerint négy anyag alkotja a világot: a föld, a víz, a levegő és a tűz. Ezek különböző arányú keverékéből áll a „Hold alatti” világban minden. Ez a gondolat eredetileg Empedoklésztől származott. A másik fajta vélekedés, a Leukipposzé és Démokritoszé, azt mondta ki, hogy minden anyag atomokból – el nem bontható, el nem rontható részecskékből – van felépítve, amelyek kacsokkal, karocskákkal kapcsolódnak össze, így alkotva a világon minden tapinthatót. Mai szemünknek világos, hogy két kérdésre adtak két választ. Az egyik arra vonatkozott, hogy milyen anyagokból állnak a testek, a másik arra, hogy mi a szerkezetük. Kétezer évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezt a kettősséget egy nagy ember, Robert Boyle, világosan felismerje. Nem véletlen, hogy benne tiszteljük a kémia tudományának megalapítóját.
Az atomelmélet mindenkinek, aki valaha elnézte a nap fényében táncoló porszemeket, vagy kipörgetett a tenyeréből egy marék homokot, eléggé természetesnek tetszik. Nem is a természet naiv szemlélői utasították el, hanem a kritikus gondolkodók. Ha atomok léteznek, kell valaminek lennie az atomok között, valaminek, ami nem-atom. Űrnek kell lennie az atomok között, különben nem tudnának mozogni, a világ mozdulatlan, statikus lenne. Ezt Démokritosz kora világosan felismerte. De űr nem létezhetik! Hiszen „ha valaki azt mondja, van űr, akkor az űr nem lehet semmi, tehát nincs űr” – így érvelhetett valahogy Parmenidész az űr ellen, vele együtt az atomok és a mozgás ellen.
Nem túlzom talán el a kérdés fontosságát, ha azt állítom, hogy az atomelmélet, tehát jószerint mindaz, ami a mai természettudományos felfogás és megértés alapja, az űr létezésén nyugszik. Hogy mit gondol egy mai fizikus az űrről, hogyan tesz különbséget geometriai és fizikai vákuum között, talán mégsem tartozik egy képzőművészeti kiállításhoz. Pedig ez a kiállítás az űr tiszta fogalmához vezet el bennünket, nézőket. Mert a vonalról szól.
A vászon vagy fatábla a síknak egy körülhatárolt része. Ha a művész ráfest egy alakot: gombolyaggal játszó kismacskát, ciprusi királynőt vagy felismerhetetlen formájú festékfoltot, a síknak egy újabb, kisebb részét választja el az egésztől; a nagyobb síkdarabon egy kisebb síkdarabot jelenít meg. Részeire osztotta a mester a síkot (esetleg persze csodaszép részeire) – ettől azonban a sík fogalmát nem értjük se jobban, se kevésbé. A ráfestett síkdarabok előbb-utóbb befedik a képkerettel határolt egész felületet.
Ha azonban egy vonalat húz csak a festő! Az ideális (tehát csak elképzelhető) vonalnak csak hossza van, szélessége nincsen. Egy dimenziós alak a kétdimenziós síkon. Ebből akármennyit, végesen sokat, de akármilyen sokat rajzol is valaki egy síkra, a sík épp annyira befedetlen marad, mintha egy vonalat se húzott volna senki. A vonal lehet egyenes vagy görbe, hajlott, csipkézett vagy girbe-gurba, csak vonal marad. Két vonal között, akármi is az alakjuk, a végtelen nagy, síkbeli űr tátong a vásznon. Két dimenziós, betöltetlen hiány az egy dimenziós létezők között. A vonalak között a nem-vonal. Az űr, aminek a létezését is tagadták. És lám, most itt áll előttünk, a gyűjtemény minden darabján ott nyilallik, hajlong, reszket, szökell, de érintetlenül hagyja a vászon vonal-nem-járta, végtelen nagy, de a vonalak korlátai közé szorított területeit.
Absztrakcióról van persze szó, a ceruza vagy ecset nyoma nem elképzelhetetlenül keskeny, a festő rótta vonal nem egy dimenziós, a valóságban az egy darabja a síknak. De a művészi szándék és a szándékot megvalósító mű arra kényszerít bennünket, nézőket, hogy a vonalat vonalnak, az őt hordozó síkot soha be nem borító elemnek képzeljük el. Hogy magunk elé tudjuk képzelni segítségükkel a máskép el nem képzelhetőt, a létezők között a nem létező semmit. Atomok között az űrt.

Schiller Róbert


„A természet a tudós kutató kíváncsi szeme előtt egészen soha sem engedi magát mindenestül leleplezni. Az egzakt természettudományi kutatás éppen ezért tele van a fantáziát felajzó költőiséggel. A tudós is, a művész is szívében önzetlenül a végtelen után sóvárog, ami mindig titok marad előtte.” (Kovács István fizikus, akadémikus)

VONAL – AZ EGYDIMENZIÓ ÉRZETE

Ha az emberben nincs kérdés, nem is születik rá felelet.

A „Vonal – Az egydimenzió érzete” kiállítás, kérdez. A legelemibb és legabsztraktabb képzőművészeti eszköz a vonal, és az „egy dimenzió”, mint tudományos alapvetés összekapcsolásának lehetőségét tudakolja az „érzet” mint meghatározhatatlan fogalom gondolati, költői, művészi szabadságával.

A kiállítás, koncepciója szerint a “semmi “ és az egy dimenzió illetve a „minden” és az egy dimenzió közötti határ átlépésére tesz kísérletet, ezért túlmutat a vonal egyszerű használatán. A vonal ebben az esetben nem eszköz, amely körülhatárol egy síkformát, vagy térillúziót kelt stb. az egy dimenzió és a többi dimenzió közötti úton, hanem cél. Cél, ami arra irányul, vajon a zéró pontból, illetve a végtelen dimenziós ­világból hogyan közelítenek az alkotók az egy dimenzióhoz a ­geo­met­ri­kus művészet eszköztárával. A tárlat részét képezi annak a gondolat-folyamnak, amely évtizedek óta visszatérően foglalkozik a tudományos és művészi megismerés, alkotás és gyakorlat hasonlóságainak és különbségeinek analízisével.

Az 1910-es évektől megjelenő és napjainkban is ható számos képzőművészeti irányzat szervező alapja a geometria. A szimmetria konferenciával együtt rendezett supreMADIsm fesztivál (2006 Moszkva) folytatásaként létrehozott kiállítás-sorozat az orosz ­konstruktivizmustól napjainkig átívelő ­geo­metrikus művészetbe ágyazódik, hangsúlyozva, hogy a geometrikus művészet (mint gyűjtőfogalom) egyenes vonalban folytatódik megjele­nésétől napjainkig. A végtelenbe futó egyenes vonalak minden ábrázolásukban szimbo­­­li­zálják a művészet fejlődésének dinamizmusát, történetének lezáratlanságát, a folyamat befejezetlenségét. A kiállítás célja, hogy a meghívott művészek munkáin keresztül bemutassa a jelzett fejlődési folyamat során létrehozott ábrázolások sokoldalúságát, sokszínűségét, azt, ahogy a síkon, térben megvalósított műalkotások ki tudják fejezni, ki tudják váltani az „egydimenzió”, az irányultság érzetét.Az „egydimenziósság” érzete a huszadik század második felében megjelent a társadalmi mozgásokban is. Herbert Marcuse filozófusként és ­politikai aktivistaként lett világhírű a hatvanas években elméletével. Az egydimenziós társadalomról a kortárs kapitalista és államszocialista rendszerek kritikáját adta, „a nagy elutasítás” (Great Refusal) fogalma a bőség társadalma alól való felszabadulás teoretikusaként tette ismertté. Marian Drugda szlovák képzőművész egy Bauhaus-utalással ellátott ­vonalkód képpel kapcsolódott be az egydimenziós társadalomkritikába. A vonalkód különböző szélességű, monokróm, többszínű vagy ­láthatatlan vonalakból és közökből álló azonosító eszköz. Kódolt bináris kép- és ­szöveginformáció tartalma alkalmas eszközzel olvasható és ­kifejthető. ­Magyarországon a néhány száz karakter adattároló kapacitású ­egy­di­­menziós vonalkód a nyolcvanas évek végén jelent meg. Ma már a legegyszerűbb árucikket is ezzel látják el, és mindennapi életünket is vonalkódok hálózzák be.
Egyesek szerint nem a dimenziók száma minősíti létünk értelmét, hiszen háromnál több úgysem jár senkinek, hanem az hogy adott keretek ­között meddig tudunk eljutni. Nézzük tehát, hogy a kiválasztott művészek milyen keretek között alkottak és meddig jutottak el.

Konstruktívok

Gyakorlatilag a kiállított művek a konstruktivizmus gyökerétől bejárják a művészet történetének színes palettáját. Minden mű más-más aspektusból közelít a vonalhoz, illetve az egy dimenzióhoz, s ez nem mindig esik egybe.
Froment (F) és Fagerland (S) tömeg közé szorított fúgái, Falk (S) és ­Joláthy (H) csíkképei mellett a magyar konstruktivista mester Fajó (H)– és tanítványai Herczegh, Pataki, Horváth ­– munkái szemléltetik leginkább a vonal és az egydimenzió érzetének kettéválását. Nem tágítanak a realitástól, ­hiszen a vonal vagy sík körülhatárolására szolgál, vagy már önmagában is síkot illetve csíkot alkot – téri megfelelőjeként pedig lehet négyzetes hasáb is – és persze igazuk van…

Dimenziósűrítők

Mint ahogy igaza van az ugyanebből az iskolából érkezett, és mégis a ­fizikai világ talajáról elrugaszkodott Saxonnak (H) is, akinek korai munkái, a mikro- és makrokozmoszt összekötő húros vászonfestményei csaknem egy időben keletkeztek a szuperhúrelmélet térhódításával. Jelen kiállításon szereplő Dimenzióantennák kép-objektjei egyszerű sűrítések, amikor is a síkból kiindulva, lépésenként beszűkíti a dimenziókat, miközben a sík ellenáll, s egy ideig megtartja területét – de a végtelenben mégiscsak egydimenzióssá válik.
Ugyan más kiindulópontból, de hasonló eredményre jutnak Sernaglio (I) és Halmi-Horváth (H) szűkített fény-ívképei. Erdély(H) az egy dimenzió ­felaprózására tesz kísérletet. A spidronokat idéző spirálisan örvénylő „Élet-Vonal” című művében a 0 pontból kiinduló ezer ágra szakadó vonalak „elhagyják” az egy dimenziót majd egyenként visszatérnek a kiindulópontba.

Madisok

Ha az anyagi világ kezdeti állapotából, a 0 dimenzióból mint legkisebb közös pontból kifelé haladunk, megtaláljuk először az egyenest például Kovács (H) Spirál-vonalak, és Rohlfs (D) Szimultanizmus című munkáiban. Itt említhetem meg Arden Quin (ROU), mint jelen kiállítás legidősebb mesterének plexiszálakkal átdöfött síkjait, vagy Pinna (I) és Mascia (I) mindent átszövő erővonalait. A két utóbbi olasz művésznek a Szimmetria Fesztiválhoz kapcsolódó „Erővonalak” című kiállítása Győrben látható, az MTA-MADI Galériában.
Más aspektusból vizsgálva a kinetikusok/mobilosok köréhez tartoznak ­Bolívar (ROU) „Libration” elnevezésű szabadon rezgő-mozgó fémszál-szobrai, Hulík (SK) variabilis, térben illetve falon szétnyitható objektjei és nem utolsó sorban Kolejcsuk (RUS) fémrudakból összeállított függesztett önmegtartó rendszerei. Kolejcsuk a feltalálója és egyedüli alkalmazója a kvázi hologramoknak, amelyek működési elve fémlemezre karcolt koncentrikus körök-vonalak fényinterferencia pontjaiból adódó ­optikai ­hatáson alapszik. De Jong-Orlando (NL) konceptuális MADI ­művész, a ­Fibonacci-számsor arányrendszerével építi fel körív-objektjeit, kvázi egydimenziós irányultságait. Záruljon a MADI-blokk Marinho (BR) Ferde egyenesek című képével, amelyen a keretekbe feszített húrok már-már a szférák zenéjét hallatják.

Konkrétok és konceptuálisak

A kiállításon szereplő viszonylag nagyszámú konkrét művész mindegyike egy maga számára felállított szisztéma szerint közelít a vonalhoz. Gondolok itt Pasquet (F), Bourguignon (F), Viot (F) vagy Hankel (D) munkáira. Ez utóbbi modulja 28 tudatosan kiválasztott individuális vonalból áll, amely 268 millió különböző variáció lehetőségét hordozza.
Jovánovics (H) különleges technikával készült vászonképén színes ceru­zával megrajzolt leheletfinom vonalak sorakoznak. Az alkotó azon dilemmázik, vajon a következő megrajzolásra kerülő vonal, el tudja-e rontani a kép egészét, ha igen, akkor az egyes vonal helyértéke és színértéke rendkívüli fontosságot nyer.
Gáyor (H) 16 darabos nagyméretű műve a vonal létrejöttéről szól a sík törése által, de témája a törésvonalak irányának a rendje. Otto (H) egydimenziós művei, amelyek egy kezdő- és végponttal rendelkező egyenes vonalból és egy ugyancsak egydimenziós ívből állnak, letisztult egyszerűségükben a jelenlét-nemjelenlét, eltűnés-megmaradás ­állapotát idézik. Klein Kranenbarg (NL) egész életműve négyzet alakú dobozokon belül zajlik, ám ezek a „dobozok” csak keretükben készülnek fából, a faelemek plexiüveget fognak közre, amelyeken keresztül a ­teljes művészeti történés látszik. Finom vonalak, fizikai értelemben ­fonalak siklanak egyik pontból a másikba a legapróbb változtatásokkal, így a vonalak virtualitása, és variációinak sokasága a szemünk előtt, mégis tőlünk elzárva zajlik.
Sajnos ezen a kiállításon François Morellet-től (F) nem láthatunk képet, de álljon itt – Hiigliéhez (USA) hasonló –, a vonal lényegét érintő gondolata:
„…fiatalkoromban valóban nagyon mélyen felkavart, mikor kijelentették, hogy a mértani vonalak, melyek lehetővé tesznek mindenfajta számítást, alakzatot és teorémát, valójában láthatatlanok. Nem léteznek, mégis lehet velük képet csinálni, ha a jelölőt (détecteur) grafitban, tusban, festékben, szalagokban, rudakban, gerendákban, neoncsövekben, folyosókban (couloirs) találjuk hozzá.” Vera Molnar (F) is kitüntetett figyelemmel fordul művészetében a vonalhoz, mint láthatatlan mégis leképezhető tüneményhez. Molnár Ferenc ­inspirációjára kezdett belemélyedni még a 60-es évek végétől a ­szá­mí­tó­­gép használatába, kidolgozta a “Molnár“-programot, amely a ­komp­jú­ter­művé­szet legkorábbi példái közé tartozik.Konok (H) egész pályafutása során tudatosan fordult a vonalhoz mint kifejező eszközhöz. Légnemű finomságú vonalaival önálló univerzumot ­terem­tett, a tisztaság, az egyensúly és a zeneiség univerzumát.„Vonal­összefüggések” című festménye ízelítőt ad mindebből, de kis ­rá­adásként, miközben a vonalakon keresztül érezzük a transzcendens ­összeköttetést, a föléjük helyezett vonalas négyszögek kecses mozdulattal visszahúznak bennünket a Földre, a mi kis realitásunkba. Wolsky (H) képstruktúráját a dobókocka által generált véletlen alapján eldöntött színek, a képfelületre véletlenszerűen cseppentett festék, és ezekből csillagalakzatban kiinduló, de szintén véletlenszerű irányokba ­ futó vonalak alkotják.A monokróm festészet Antal (SK) és Erdélyi (H) műveivel van jelen. Az idős szlovák mester, a ’60-as évek óta fest monokróm képeket. Itt kiállított műve egy téma variációi fehérben: a formák kinyílnak és bezárulnak, előre és hátra mozdulnak, torlódnak a síkban és egyre hatalmasabb erővel szorítják az őket elválasztó vonalat. Erdélyi finom árnyalatokkal megfestett monokróm vászna is affinitást mutat az „egydimenzió érzetére”, amelyet a 0 pontból kiinduló, a vászon alján végighúzódó egyenes ­vonal­lal meg is erősít – a felmutatott-rejtőzködő, a látható-láthatatlan, a ­lényeges-lényegtelen határmezsgyéjére irányítja a figyelmet.

Op-artosok és kinetikusok

Olyan művészet ez, amelyben az átlagos geometriai és matematikai ­törvények hatnak, s lehetővé teszik, hogy optikai hatásuk révén a mozgás és a vibrálás érzetét keltsék. Az op-art a vonalrendszert, az alapvető mértani alakzatokat: négyzetet, kört, háromszöget használ, s ezeket előre elképzelt terv szerint osztja be. A vonalak és az alakzatok egy stili­zált ­perspektívában sűrűsödnek vagy ritkulnak, növekednek, vagy kisebbednek, s ezért mozgást, vibrálást keltenek. Az op-art legkiemelkedőbb képviselője Vasarely (F), bemutatásra kerülő plexidobozában egyforma struktúrák csúsznak el egymáshoz képest, egyik a másik fölé, s ezáltal optikai mozgást idéznek elő. Ilyenfajta vibrálást és pulzálást sejtetnek Benedek (H), Huwer (D) és ­Minoretti (I) munkái is. Az op-art illuzionista kinetikus hatását valódi ­térbeli-fizikai mozgásformákká fejlesztett kinetikus művészet Caporicci (I) és Cruz-Diez (V) műveivel van jelen a kiállításon. De van más objektív is amin keresztül vizsgálhatjuk az egydimenziót! Ugyanis az olasz anarchista művésznő, Zorzi négyzetes hasábra rajzolt egyenes vonala fölé optikai lencsét helyezett, s ez azt eredményezte, hogy az egyenes vonal elgörbült… Akkor hát, hogy is van ez?A nulla dimenziós pontból az egydimenziós vonalba, az egydimenziós vonalból a kétdimenziós körbe, a kétdimenziós körből a háromdimenziós gömbbea háromdimenziós gömbből…. a magasabb dimenziókbaMígnem a kígyó a farkához érkezik és minden kezdődhet elölről.

Budapest, 2009, július
Dárdai Zsuzsa művészetkritikus, kurátor


’Nature never lets itself be revealed completely in front of the curious eyes of a scientific researcher. Therefore exact scientific research is full of poetry that fires our imagination. In their hearts both the scientist and the artist selflessly long for infinity, which will remain a secret for them, forever.(István Kovács, physicist, academician)

LINE – THE FEELING OF ONE DIMENSION

’If you ask no questions, you cannot receive answers’

The exhibition ’Line – The Feeling of One Dimension’ does ask questions.It inquires whether it is possible to join ’the line’, the most elemental and abstract instrument of art and ’the one dimension’ as scientific fundamentals, by means of the mental, poetic and artistic freedom of ’sense’, an unidentifiable concept.According to its concept, the exhibition attempts to cross the border be­tween ’nothing’ and one dimension, as well as between ’everything’ and one dimension, thus going beyond the simple use of the line. In this case the line is not the instrument of circumscribing a flat shape or ­making the illusion of space, etc. on the way between one dimension and the other dimensions; it is the goal – the goal of seeing how the ­artists approach one dimension from the zero point or infinite dimensional world by the means of geometric art.The exhibition is part of the stream of thoughts that for decades has ­regularly dealt with analysing the similarities and differences of scientific and artistic cognition, of creation and practice.
Several artistic trends appearing since the 1910s and having an impact even today are based on geometry.The exhibition series, created as the sequel of the supreMADIsm festival and symmetry conference (Moscow 2006), nests in geometric art spanning the period from Russian constructivism to our days, thus emphasising that geometric art (as a collective term) has an unbroken continuity from its appearance to the present.Straight lines running towards infinity symbolise the dynamism in art’s development, its unended history, the incompleteness of the process. The aim of the exhibititon is to show the versatility and wide variety of the ­representations produced in the above mentioned development process through the works of art of the artists invited to the event, to show that the works of art made in plane and space can express and generate the feeling of ’one dimension’, the feeling of focussing.Even the social movements of the second half of the twentieth century were affected by the feeling of ’being one dimensional’. Philosopher and political activist Herbert Marcuse won world fame with his theory in the 1960s. He directed criticism at one-dimensional societies, contemporary capitalist and state socialist regimes. The concept of the Great Refusal cemented his reputation as theoretician of liberation from affluent society.
Slovak artist Marian Drugda joined one-dimensional social criticism with a barcode picture having a Bauhaus reference. A barcode is a means of identification consisting of monochrome, multicoloured or invisible lines (bars) and spacings of different widths. Its encoded binary image and text content can be read and decoded with a suitable instrument. In Hungary the one dimensional bar code with a data storing capacity of several hundred characters appeared at the end of the 1980s. Today even the simplest item has a barcode on it and our everyday life is infil­trated with barcodes.
Some say it is not the number of dimensions that qualifies the meaning of our existence, since one cannot have more than three, but how far you can get within the given framework. Now let us see within what ­frame­work the chosen artists have worked and how far they have come.

Constructivists

The works of art on display practically cover the colourful areas of the history of art from the roots of constructivism. Each piece approaches the line and one dimension from a different aspect, and the two do not always coincide.Besides the fugues wedged into a mass by Froment (F) and Fagerland (S) and the stripe images of Falk (S) and Joláthy (H), the works of art of Fajó, the Hungarian master of constructivism (and those of his students, ­Herczegh, Pataki, Horváth) demonstrate the separation of the feeling of line and that of one dimension perfectly. They keep to reality, since the line either circumscribe the plane or it forms a plane or a stripe itself – and as its equivalent in space, it could be a quadratic prism –, and they are certainly right…

Dimension condensers

Similarly, Saxon(H), who arrived from the same school but has left the ­grounds of the physical world, is also right. His early works, the string canvases connecting micro- and macrocosms, were made almost at the same time as the superstring theory gained ground. His image objects ­’Dimension aerials’ shown at the present exhibition are simple condensations, when, starting from the plane, he condenses the dimensions step by step, whereas the plane resists and maintains its grounds temporarily – but eventually in infinity it becomes one dimensional. Although from another starting point, the narrowed light-arc images of Sernaglio (I) and Halmi-Horváth (H) have a similar result.Erdély (H) attempts to break up the one dimension. In his work ’Life-Line’, whirling spiral like spidrons, the lines starting from 0 point and breaking into a thousand branches ’leave’ the one dimension and ­return to the starting point one by one.

Madists

When one moves out from the original state of the material world, the 0 dimension as the smallest common point, one finds the line, for example in the works called ’Spiral lines’ of Kovács (H) and ’Simultanism’ of Rohlfs (D). Here we can mention the planes pierced with plexifibres made by the oldest master of the present exhibition, Arden Quin (ROU), or the lines of force weaving everything by Pinna (I) and Mascia (I). The works of these last two Italian artists are being exhibited in the MTA-MADI Gallery in Győr (’Lines of Force’) in connection with the Symmetry Festival.From another aspect, the circle of kinetic and mobile MADI artists include the freely moving and oscillating metal fibre sculptures of Bolivar (ROU) called ’Libration’, Hulik’s (SK) objects that can be opened in a variable space and on the wall, and last but not least, the suspended auto-supporting systems of Kolejcsuk (RUS), which he made from metal bars. ­Kolejcsuk is the inventor and only user of the so-called quasi-holograms, whose operational principle is based on the optical effect coming from light interference points of concentric circles – lines etched on a metal plate. De Jong-Orlando (NL), conceptual MADI artist, builds his arc objects, quasi one dimensional focuses with the recurrence relation of ­Fibonacci numbers. Let me close the passage about MADI with the picture called ’Oblique lines’ by ­Marinho (BR), where strings stretched in ­frames seem to sound the music of the spheres.

Concretes and conceptualists

Each of the relatively large number of concrete artists taking part in the exhibition approaches the line according to a system set up for ­them­selves. Think of the works of Pasquet (F), Bourguignon (F), Viot (F) or ­Hankel (D). The modul of the latter consists of 28 consciously chosen individual lines, which open up the possibility of 268 million different variations. In the canvas picture made with a special technique by Jovánovics (H) there are ethereal lines drawn with colour pencils. The dilemma of the artist is whether the next line to be drawn can spoil the whole picture and if it can, the quality of place and colour of one particular line is extremely important. The sixteen-piece large-sized work of Gáyor (H) concerns the formation of the line by the breaking of the plane, but its theme is the order of direc­tions of lines of break. The one-dimensional works of Otto (H), which ­consist of a straight line with a starting and ending point and a similarly one-dimensional arc, with their clear simplicity remind us of the state of presence – non-presence, disappearance – remaining. The oeuvre of Klein Kranenbarg (NL) happens in square boxes; only the frame of these boxes is made of wood. The wooden elements surround plexiglass, ­through which you can see the whole artistic event. Fine lines, threads in a physical sense, glide from one point to the other with tiny changes, so that the virtuality and multitude of variations of the threads happen in front of the viewer, even as the viewer’s vision is blocked.
Unfortunately one cannot see any pictures by François Morellet (F) at the present exhibition, but let me quote his thoughts – similar to those of Hiigli (USA)– about the essence of the line:’… when I was young, I was deeply shocked to hear that geometrical lines which allow every calculation, shape and theorem are practically ­invisible. Although they do not exist, you can make a picture with them, if you find the detector (détecteur) in graphite, ink, paint, ribbons, rods, timbers, neon tubes, corridors (couloirs).’In her art, Vera Molnar (F) also gives special attention to the line as a ­phenomenon which is invisible but still possible to be mapped. She started to become deeply involved in using the computer at the end of the 1960s inspired by Ferenc Molnár. She worked out the so-called ’Molnár program’, which is one of the earliest examples of computer art.Konok (H) has turned to the line as means of expression consciously throughout his career. He created an independent universe with his ­ethereal lines, a universe of purity, balance and musicality. His painting ’Line correlations’ gives a taste of all these. While one can feel the trans­cendental connection, the striped squares placed over the lines with a graceful movement pull you back to Earth, to your individual reality.Wolsky’s (H) visual structure is formed from colours randomly chosen by rolling the dice, from drops of paint dripped on the surface of the picture plane accidentally and from the lines coming out of these drops in a starlike shape, running to similarly accidental directions.Monochrome painting is represented by Antal (SK) and Erdélyi’s (H) works. The elderly Slovak master has painted monochrome pictures since the 1960s. His work exhibited here is variations on one theme, in white: forms open up and close, move forwards and backwards, pile up in the plane and wedge the line separating them with great force. Erdélyi’s mono­chrome canvas painted with fine shades shows affinity with ’the feeling of one dimension’, which is confirmed by the straight line coming from the 0 point and running along the bottom of the canvas. As he puts it, he wants to draw the attention to the borderline of the presented or the ­hidden, the visible – invisible and the significant – insignificant.

Op-art and kinetic artists

It is an art where average geometrical and mathematical laws exert an effect and make it possible to have a feeling of motion and vibration by their optical impact. Op-art uses the system of lines and basic geometrical forms – square, circle, triangle –, and designs them according to a preliminary plan. Lines and shapes become denser or fewer, bigger or smaller in a stylised perspective, thus producing motion or vibration. The most outstanding representative of op-art is Vasarely (F); in his plexibox on ­display at the present exhibition identical structures slide off each other, one over the other, in this way causing optical motion. Such a vibration and pulsation are suggested in the works of Benedek (H), Huwer (D) and Minoretti (I). Kinetic art, which has developed the illusionist kinetic effect of op-art into real spatial – physical forms of motion is represented at this exhibition by the works of Caporicci (I) and Cruz-Diez (V).However, there is another lens, through which we can examine one dimension, since the Italian anarchist artist, Zorzi placed an optical lens over her straight line drawn on a quadratic prism, which made the straight line warp…So, how is it then?From the 0 dimension point to the one-dimensional line,from the one-dimensional line to the two-dimensional circle,from the two-dimensional circle to the three-dimensional ball,from the three-dimensional ball…to higher dimensions.And finally the snake bites its own tail and everything starts again.

July 2009, Budapest
Zsuzsa Dárdai, art critic and curator
(English translation: Éva Lachegyi)