Lenni és nem birtokolni

MADI ART PERIODICAL No. 6.
Lenni és nem birtokolni

Interjú Bolivarral
Készítette: Dárdai Zsuzsa

Savigny sur Orge, 2004 március

Bolivar Gaudin képzőművész 1934-ben született Saltóban (Uruguay) csarrua indián anya és dél-francia apa nyolcadik gyermekeként. Viszontagságos élete formálta személyiségét, művészi attitűdjét. A baloldali elkötelezettségű, rendkívül puritán művész. Che Guevara barátja, Carmelo Arden Quin tanítványa, La Plata (Argentína) díszpolgára, a nemzetközi Madi-mozgalom önzetlen szervezője, aki negyven éve Párizsban él. Konstruktív örökségbe ágyazott művei érzékeny formaegyensúlyról, rendről, egyszerűségről, találékonyságról „szólnak”, miközben nem jelentenek semmit, egyszerűen „vannak”: a nemlétből a létbe születtek.

Dárdai Zsuzsa: – Klasszikus értelemben vett műtermed nincs, szabadidőd sem sok, napjaid nagy részét kitölti a Madi-ért végzett szervezőmunka, mégis a folyamatos alkotás állapotában vagy. Hogyan történik ez?

Bolivar: – Te jól ismered a Madi történetét, alig pár évvel az indulása előtt volt egy nagyon fontos művészeti mozgalom Buenos Airesben, az „Arte Concretó Invenció„, amelyből a Madi megőrizte magának és beépítette eszköztárába az invenció fogalmát. Az én művészeti tevékenységem is az invencióra épül. Ahogy a tájképfestőnek szüksége van a természet megfigyelésére, úgy nekem is szükségem van az életre, az állandó mozgásban lévő valóságra. Kimegyek, figyelek, rátalálok egy mozdulatra, észreveszek egy fadarabot vagy egy fémhuzalt, és az agyamban lassan kezd kirajzolódni egy forma. Ezeket a „talált elemeket” használom alkotás közben. Sokat dolgozom fával, de egy évvel ezelőtt véletlenül felfedeztem az acélhuzalt mint alkotási eszközt. Ez az acélfonal lehetővé teszi, hogy a levegőben egy kört formázzak s ezzel a virtuális formával megszelídítsem a teret. Hihetetlenül izgalmas, hogy látok egy kört és egy síkot, de ez a sík nem igazi sík, átlátszó, levegő! Tehát létrehozok egy virtuális formát egy konkrét elemmel. Láthatod, nem vagyok csak konkrét vagy csak Madi. Azt gondolom, hogy a konkrét, a forma születésének egy módja, amelyre akkor is szükségünk van, amikor Madi művet alkotunk, én sem hagyom el, és nem hagyom el a konstruálást sem, és nem hagyom el az absztrakciót sem, a munkám mindig absztrakt, mindig konkrét és mindig Madi.

Dárdai Zsuzsa: – Mégis, hogyan fogalmaznád meg a különbség a konkrét művészet és a Madi között?

Bolivar: – Amikor a művészek úgy használják a kört, a négyzetet és a háromszöget, hogy azokkal ábrázolnak, kifejeznek valamit, ez az absztrakció, ami nem szükségszerűen konkrét. A konkrét esetében a táblaképet alkotó alapformák nem akarnak kifejezni semmit, önmagukkal azonosak, függetlenek maradnak.

Evidens, hogy nem minden absztrakt vagy geometrikus művészet konkrét művészet is egyben, és még kevésbé szükségszerűen Madi.

Én a konstruktivizmus szellemében formálódtam, Joaquín Torres García művészeti örökségébe, a művészettörténet jól ismert orosz (Tatlin, Rodcsenko, Liszickij), magyar (Péri, Moholy-Nagy László), holland (Vantongerloo) nagymestereinek művészeti örökségébe ágyazottan. Ők azonban, szinte valamennyien megálltak a hagyományos táblakép formánál. Ugyanaz a táblakép, amely figuratív jelenetet, portrét, tájképet, csendéletet vagy tengert mutatott be, hordozta az absztrakt és a geometrikus formákat is. A Madi abban hozott újat, hogy kilépett ebből a hagyományból, a táblakép négyzetéből, és utat nyitott a poligonalitás felé.

Tehát a Madi szükségszerűen konkrét, de túlmegy rajta, széttöri a korlátokat, kijáratot talál a négyzet szorításából, lebontja a határokat. A többszögű objekt részévé válik a fali környezet, és viszont. Ez az alkotási mód a Madi.

Tehát a Madi nem veti el a konkrét alapgondolatát, csupán egy folytatást ajánl, egy új elemet: a poligonalitást kapcsolja be a művészet dimenziójába. Ez az egyetlen dolog, amit magával hozott mint újítást. De a Madi nem tart igényt az egyedüli feltaláló jelzőre, mert voltak már a Madi előtt is olyan művészek, akik elhagyták a keretet, mint például a magyar Péri László (1922), aki úttörő volt, sajnos csak rövid ideig alkotott ebben a szellemben, idő előtt abbahagyta, de a történet folytatódik.

Absztrakt, konstruktív, konkrét és Madi, ez a geometrikus művészet útja –  megvan minden elem ahhoz, hogy egy modern művet alkossunk, és minden művésznek lehetősége van arra, hogy ily módon újabb és újabb formák szülessenek a keze alatt. És ez fantasztikus szabadságot jelent!

Nem szeretem a figuratív művészetet, de vannak, akik szeretik, és vannak akik, jó figuratív műveket alkotnak, én viszont biztos vagyok abban, hogy ők kívül maradnak a történelmen, kívül maradnak a mi időnkön, ismétlik a múltat. Én nem vagyok múltőrző, érzéseimben futurista vagyok, jövőérző, megyek a jövő felé.

Dárdai Zsuzsa: – A Madi csoport vagy mozgalom?

Bolivar: – A Madi egy nemzetközi mozgalom, talán az alapítók akaratától függetlenül alakult azzá. Vegyük példának az amerikai Frank Stellát, aki a shaped canvas feltalálójaként (1960) vonult be a művészettörténetbe. Stella 1958-ban Párizsban járt, és a Salon Réalités Nouvelles termeiben találkozott Madi művekkel, Madi művészekkel, majd visszatért Amerikába és elindította a shaped canvast. Ez egy kis fortély volt, ravaszság, politika, de nem nagyon fontos, hiszen a Madi lényege a nyitottság. Bárki jöhet bárhonnan és továbbörökítheti a Madi szellemiségét, de velünk is maradhat, ha akar, és még csak nem is a kvalitás a legfontosabb, az ítélkezés nem a mi dolgunk.

Dárdai Zsuzsa: – Jön valaki, használja a Madi jegyeit és máris Madi-művésszé válik? Szerintem fontos a tehetség, amelyet a minőség tükröz vissza.

Bolivar: – A minimális kvalitás igen, de nem követelhetjük mindenkitől, hogy zseni legyen. Ha valaki középszerű marad élete végéig, nem ítélhetjük el ezért, nem a mi dolgunk az ítélkezés. Minden mozgalomban voltak ilyen-olyan képességű művészek. Vegyük például a kubizmust, amely igazi mozgalom volt, nem egy csoport, bárki beszállhatott. Kubizmus volt Olaszországban, Magyarországon, Franciaországban, Oroszországban mindenhol. Történtek nagyszerű dolgok itt is, ott is, de olyan is előfordult, hogy valaki nem értett az egészből semmit, mégis benne volt a mozgalomban. Tehát mondhatom, hogy voltak művészek, akik a kubizmus jó korszakában alkottak, de nem volt értékes, amit létrehoztak. Hihetetlenül sok alkotó vett részt, de ki maradt fenn? Az, aki valódi értéket képviselt. Nem lehet azt mondani, hogy akkor mindenki avantgarde volt, vagy zseni, de részt vett a mozgalomban, amelytől az mozgásban, hullámzásban volt. Teljesen abnormális lett volna, ha az egyik művész azt mondja a másiknak, hogy te nem vagy olyan jó művész, mint én, nem állítok ki veled. A többség a középszer. A középszer egy pejoratív szó, pedig az igazság az, hogy általában mindenben a többség a középszer. Nem rossz és nem jó. Ezért mondom, nehéz, nagyon nehéz ítélkezni? Hogyan tudod azt mondani, itt áll meg a jó, itt ér véget a jó,  és itt áll meg a rossz. Ebben a két határban, határvonalban található a középszerűség, amit elutasítunk, ugyanakkor a középszer jelenti az átlagot, és az átlag valami, ami normális. És ha ebben a mozgalomban van egy jó átlag, a hozzájuk való viszonyításban jelennek meg a jó művészek és a rossz művészek. Tehát nem lehet azt mondani egy mozgalomban, hogy például mind a hatszáz művész kivételes nagy tehetség.

Én is ismerek olyan művészeket, akik kijelentik, hogy nem állítanak ki ezzel vagy azzal a művésszel, mert nem jó művész. Én nem mondok ilyet. Ötven éve festek, és bárkivel kiállítok. Nézd, ez itt az én művem, ez az övé,  innentől már nem az én problémám, jön a kritika és a közönség, és meghozza az ítéletét: jó, rossz, közepes, értékes, nem értékes.

Dárdai Zsuzsa: – Ötven év?

Bolivar: – 1950-ben kezdtem festeni, de előtte már folyamatosan rajzoltam olyan eszközökkel, amire futotta. Később akvarellel festettem papírra, fadarabra. 1952-ben megszerveztem az első kiállításomat Saltóban, a szülővárosomban egy bank előtt az utcán, mert senki nem ismert, senki nem akart bemutatni. Találtam társakat akik hasonló helyzetben voltak, így létrejött egy csoportos kiállítás.

1955-ben a fővárosba, Montevideóba költöztem, és egy galériában bemutattam az akkor még figuratív képeimet, nagyon megtetszettek a galeristának, azonnal rendezett nekem egy önálló kiállítást. Cikkek jelentek meg rólam az újságokban, egy csapásra ismert lettem. Ez idő tájt szólt valaki, nem akarok-e a montevideói színházban dolgozni, igent mondtam, mentem vele.
Nyolc évig dolgoztam a színházban. Hatalmas műterem állt a rendelkezésemre. Sokat tanultam ott, mert nagy volt a követelmény, óriási díszleteket festettem, meg egészen kicsiket, amire éppen szükség volt. Egyedi, rendkívüli gyakorlati tapasztalatot szereztem, miközben művelődhettem is. Minden egyes előadást megnéztem, jött a „Comédie Française”, de jöttek független francia színházak és angol, orosz, kínai, amerikai színházak, fantasztikusan gazdag volt a kor kulturálisan!

Nyolc év után mégis otthagytam a színházat, mert festő akartam lenni, és nem dekoratőr. Visszamentem Saltóba, ahol még két évet dolgoztam egy kis független színházban, és mellette kicsit a Karneválnak, majd 1963-ban úgy határoztam, hogy Európába, Párizsba költözöm. Párizsban kezdetben ékszerkészítésből éltem, addig még soha nem foglalkoztam ilyesmivel, de jó érzékem volt a színekhez, a formákhoz, és az anyaghoz. Egy idősebb munkás betanított, 1963-tól 65-ig dolgoztam itt és párhuzamosan festettem a saját dolgaimat. 67-ben teljesen leálltam a bizsuval, soha többet nem foglalkoztam vele, találtam egy kis műtermet a Nation mellett és elkezdtem festeni, majd kicsit később szobrokat készíteni. Lassan akadtak eladásaim, persze feketén, műteremből, majd galériákban is adtak el a képeimből meg a nyomataimból, persze mindig nagyon olcsón.

Dárdai Zsuzsa: – A figuratív festészettől jutottál el a geometriáig, ugyanakkor munkáid színvilágában, a nyugalom mint állapot kisugárzásában erőteljesen érezhető az indián hatás.

Bolivar: – Anyám csarrua indián volt, apám viszont dél-francia, Gaudin. A Gaudin család a 19. században telepedett le Uruguayban. Ebben a kis dél-amerikai országban nem alakult ki olyan jelentős indián hagyomány, mint Bolíviában, Peruban vagy Argentínában.

A mi országunkban kis létszámú, nagyon ősi etnikum, a csarrua indiánok éltek. Nomádok voltak, nem volt jellemző rájuk a tárgykészítés, leszámítva a háborúkban használt eszközöket: golyókat, nyílvesszőket, vágott köveket, bőrmunkákat. Szóval a csarrua indiánok nem tartoztak a nagy prekolombiánus művészi hagyományhoz. Ez egy vad törzs volt. 1620-tól, amikor az európaiak betették a lábukat Latin-Amerikába, Uruguay kétszáz éven keresztül a spanyol-portugál, majd a brazil-argentin acsarkodás hadszíntere lett. Ez a harc 1830-ig tartott. Ekkor az adott politikai hatalom leshelyet állított, és lemészárolták a még létező indián férfiakat az utolsó szálig, a gyerekeket, és az asszonyokat pedig az európaiak szolgáivá, azaz rabszolgává tették.

Dárdai Zsuzsa: – Édesanyádnak volt indián neve?

Bolivar: – Nem volt, csak amit a spanyolok adtak neki, Lydia. Anyám igazi indián volt, kinézetre is. Sok mindenben hasonlítok hozzá, például a járásomban,mondják, különös, ahogy megyek, de a szemem, a hajam, a testem, a beszédem is,  genetikailag sok mindent örököltem anyámtól.

Mesélik, hogy az indiánok soha nem kiabáltak egymással. Ez rám is jellemző. Bármilyen mérges vagyok, nagyon ritka, hogy kiabálok. Csak beszélek, csak beszélek, és mindig nyugodtan. Amikor az indiánok az erdőben egymás után meneteltek a háborúban, vagy a vadászatkor, és az első közölni akart valamit a többiekkel, odafordult a mögötte lévőhöz és halkan megmondta neki, ő a következőnek, és így tovább, mígnem a hír elért az utolsó emberig. A kiabálás egy fontos jel volt, a háború jele. De ez az indián törzs soha nem hadakozott egymással csoportosan. Ha valakinek gondja akadt a másikkal, elvonultak, megvívtak, és ott véget is ért a dolog.

Amikor éhesek voltak, legtöbbször húst ettek, sülve vagy főve. Nem vártak egymásra az ebédnél, akkor ettek, amikor szükségét érezték. Ha éhes vagy, egyél, ha nem vagy éhes, ne egyél.

Genetikailag és a szokásaimban sok indián vonás van bennem, de kulturálisan az európai örökségem az erősebb. Örömmel elfogadom mind a kettőt. Itt élek Párizsban, jól érzem magam, nagyon francia vagyok, de ha hazamegyek Uruguayba, ott is nagyon jól érzem magam, ott is otthon vagyok. Ugyanakkor Budapesten is, Moszkvában is és New Yorkban is. Képtelenségnek találom, hogy, csak egy országhoz tartozzam. Jellemzőm az univerzalizmus, az egyetemesség. Ez megfelel Torres García művészetben alkalmazott univerzalizmusának.

Dárdai Zsuzsa: – A művészeti közéletben Bolivarként ismernek, ez egy felvett művésznév Simón Bolivar „A Szadító” iránti tiszteletből?

Bolivar: – Én is csodálom Bolívart, hiszen az ő vezetésével győzött több dél-amerikai ország a spanyolokkal vívott harcban, de nem én választottam ezt a nevet, apám adta nekem. Nyolcan voltunk testvérek, és apám a fiúk mindegyikének történelmi keresztnevet adott: Bolívar, Americo, Elba Gloria, Sapican, Liberté. Amikor a bátyámnak a Liberté nevet adta, Napóleonra gondolt. Napóleon ugyanis a mi szemünkben hős volt. Miért? Mert elkapta a spanyolokat, és ennek következményeként 1810 körül megkezdődtek Latin-Amerikában a felszabadítási harcok.

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen eredeti módon jöttem a világra, hogy indián-francia vagyok, de az is szerencse, hogy egy olyan országban, amely a demokrácia születésének középpontja volt. Uruguay volt ugyanis az első ország Latin-Amerikában és a világon , ahol először jött létre igazi demokrácia. 1900-tól 1960-ig a jóléti állam modellje volt.

A katalán származású elnök, José Batlle többek között olyan törvényeket hozott, mint a kötelező és ingyenes oktatás, a nők szavazati joga. Franciaországban, ha jól tudom, 1936-ban szavazhattak először nők, a válás szabadsága, amely az asszony egyedüli akaratából is kimondható lett, ingyenes egészségügy, kórházi ellátás, nyugdíj harminc munkaév után ötven éves kortól, de aki soha nem dolgozott, hatvan éves korától az is kapott nyugdíjat stb. stb. Két nagy katalánja volt Uruguaynak, Batlle és Torres García.

De ha már itt tartunk, megemlítenék három világhírű uruguayi-francia költőt: Lautréamont (alias Isidore Ducasse, 1846-1870), Jules Laforgue (1860-1887) és Jules Supervielle (1884-1960). Mindezen összetevők játszanak szerepet abban, hogy az vagyok, aki vagyok.

Dárdai Zsuzsa: – Mindemellett ki kellett járnod az élet iskoláját!

Bolivar: – Nagycsaládból származom, rendkívül szegények voltunk, 5-6 évesen már kint dolgoztam a földeken. A munka miatt tíz éves koromban abbahagytam az általános iskolát. Szenvedtünk az éhségtől, a hidegtől vagy a melegtől, a nincstelenségtől. Bár az ország gazdasági statisztikái jók voltak, a dolgok mélyén az emberek rosszul éltek.

14 éves koromban úgy döntöttem, elhagyom a családomat, Argentínába költözöm. Egy szót sem szóltam a szüleimnek. Hamis papírokkal jöttem el. Egy kereskedővonaton utaztam, amely félúton megállt, hogy üzleteljen a portékával, én is leszálltam, munkát kerestem, hogy egy kis pénzhez jussak. Egy hétig egy szénbányában dolgoztam, de a főnök elégedetlen volt velem. Basta! Használhatatlan vagy! – mondta, mert nem úgy csináltam, ahogy ő mutatta, hanem ahogy én tudtam. Nem magáért születtem! – kiáltottam, és otthagytam. Folytattam az utam Buenos Airesbe. Utastársaim közül az egyik fiúnak volt egy ismerőse Buenos Airesben, hívott menjek vele, ott én is kaphatok enni,  mentem. Ettünk, ittunk, de hol fogunk aludni? Azt mondta, tud egy jó helyet a temetőben. Egy óriási fa lombsátra adott menedéket, megvédett a hidegtől, a nem kívánt rendőrségi zaklatástól, így néhány napig ott maradtam. Hatalmas volt a temető! Az egyik reggel, ahogy ott bóklásztam, találkoztam munkásokkal, kérdezték, mit csinálok itt, mondtam semmit, akkor adtak munkát és ennivalót, és egy helyet, ahol aludhattam, egy öreg lakókocsiban. Egy ideig ott maradtam, később villanyszerelőként kezdtem dolgozni, jól fizettek, összegyűjtöttem egy kis pénzt, és két év után visszamentem Uruguayba.

Dárdai Zsuzsa: – Sok idő telt el azóta, ismert művész vagy Latin-Amerikában és Párizsban is, La Plata polgármestere két évvel ezelőtt díszpolgárrá avatott, de mentalitásodban semmit nem változtál. Egy apró szobácskában élsz Carmelo Arden Quinnél Savigny sur Orge-ban, csak a legszükségesebb dolgok vesznek körül, semmi fényűzést nem engedsz meg magadnak.

Bolivar: – A nyomor is fontos lehet. Megtanít arra, hogy tudj szegényen élni, ugyanakkor állandó éberségben tart és ez a készenléti állapot újabb és újabb lehetőségek megtalálására késztet.

Ez visszatükröződik a művészetemben is, mindig új dolgokat keresek, találok,  feltalálok. Egy lehetőséget ott, ahol úgy tűnik, nincs, de van. Például amikor a temetőben dolgoztam, egyrészt azért tettem, mert nem volt pénzem, másrészt azért, mert emigráns voltam, és ott nem mozgott annyi rendőr, mint a városban. És jól éreztem magam a fa lombjai között, és jól éreztem magam a vagonban, és jól éreztem magam a lakókocsiban. Persze, hogy mindig azt akartam, hogy jobb legyen, és most itt vagyok.

Dárdai Zsuzsa: – Neked mi a legfontosabb az életben?

Bolivar: – A legfontosabb a létezés, amit a francia az „être” igével fejez ki. Minden embernek ez a fontos, és mindenki arra vágyik, hogy jobban éljenek annál, amiben éppen van, de ez társadalmilag meghatározott, a társadalmi szükségletek határozzák meg az emberek életét. Én megszoktam a szegény életet, mert most is szegény vagyok. Holnap az uruguayi nagykövethez vagyok hivatalos ebédre. A legjobb dolgaimban megyek, de ugyanúgy, mint most: nadrág, ing, semmi olyat nem veszek fel, ami nem én vagyok. Biztos cserélek nadrágot, mert ez már koszos, de az is farmer lesz, és felveszek egy tiszta inget, mert az fontos, fontosabb, mint a színe. Tehát nekem az élet valamennyi dolga közül a legfontosabb: „lenni”  „être” és nem az „avoir”, a nyomorúságos birtoklás.

Én is szeretném kellemesen érezni magam az életben, de nem kívánok más lenni, csak az, aki vagyok. Aztán hogy vannak megoldhatatlan problémák, leküzdhetetlen akadályok is, ez az élet velejárója.